Debrecenben kikapcsolódni is rémisztő!

Alig várjuk, hogy a végeláthatatlan szürke hétköznapok mókuskerekét megszakítsa a hétvége. Ilyenkor a többség valamilyen lazítási formával tölti a jól megérdemelt pihenő időt.
Azonban Debrecenben a szórakozás sem olyan egyszerű, mint azt gondolnánk. Tegyük fel, hogy a konszolidált munkavállaló hölgy, hosszú hónapok után megenged egy szabad szombatot magának és egy barátnőjével tervez egy visszafogottabb beszélgetős estébe nyúló délutánt. Nem azt a – kiesik még a holnap után is – búfelejtőt, csak egy szimpla „beülős” traccspartit.
Délután öt óra, találkozó a debreceniek egy kultikus közös program indító origóján, a Csonka templom előtti buszmegállóban. Ne adj Isten, hogy akár öt perccel is korábban érkezzél a megbeszélteknél! Ahogy éppen sikerül helyet találni az éppen ébredező hajléktalanok övezte padokon, azonnal megjelenik a susogós bemelegítőben dorbézoló proletár, és megtalál egy felsőbb hatalom által közvetített üzenettel, aminek egy „adjál már egy szál cigit” a lezárása. Szinte várható, hogyha nem jut azonnal az igényelt trafikáruhoz, összetett mondatokban kezdi átkozni családtagjainkat, létfontosságú belső szerveinket, amit egy Coelho-i körmondattal összefűz a szemünk világának minél hamarabbi elvesztésével.

A belvárosi túlélés
Aggodalomra nincs ok, néhány perc késéssel, de megérkezik az ismerős, irány a Halköz. A zebránál állva Szürke Gandalf-ot idéző ballonkabátos férfi, varázsigéket mormol egy döglött galambnak. Nehéz eldönteni, hogy a jelzőlámpa élesen sípoló hangja borzasztóbb, vagy a látvány, hogy éppen most fújja ki az orrát, a zebra fehér csíkjaira. A gyalogátkelőtől nem sikerül messzire távolodni, mikor a mellettünk elhaladó lidérc, földhöz vágja a már kiürült Cserszegi fűszeres üvegét. A szilánkok nyári napsütésben szikrázó játéka, összpontosítja a csevegésre igyekvő párosban, hogy jobb lett volna otthon maradni. A Messenger kevésbé személyes, de legalább megóv az ilyen jellegű behatásoktól. A Simonffy utca sarkán három telehányt telefonfülke fokozza a hangulatot, és elindul az expedíció, hogy a járdán bicikliző fiatalok között, épségben megérkezzünk úti célunkhoz.  Már-már látszana a belvárosi szökőkutakkal övezett szórakoztató egységek lánca, ha huszonöt centire az orrunk elé nem állna az enyhén alkohol áztatta lehelletű anyuka, aki három éve újszülött gyermekének kéreget pelenkára. Rutinosan eloldalazva a foghíjas démon elől, átlépve a térkőbe ragadt rágóhegyet, kikerülve az ott felejtett kutyaürüléket már helyet is foglalhatunk az egyik általunk választott teraszon. Kellemes a hőség, enyhén fúj a szél, ami az asztalhoz szállítja a fritőz olaj, a cseresznyés dohány és a vizelet egzotikus illatának keverékét. Még a pultos meg sem érkezik, hogy felvegye a rendelést, már a klasszikus, kissé foszlott csíkos szatyor landol a földön és a kosztól láthatatlan ujjlenyomatú tenyér hajol az asztal közepe felé. „Három napja nem ettem, legyenek szívesek pár forintot adni” – hangzik a kérés a kézmozdulatot követően. Egyszerűen lehetetlen rá figyelni, mivel a tekintetet mágnesként vonzza az orrát szívogató, folyamatosan maga elé köpködő fiatalember, aki élő videóban tárja a világ elé lebilincselő produkcióját.
Megérkezik a két limonádé és nem sokkal később egy kulcstartó és egy bólogatós kutya, kis cetli kíséretében, miszerint a két kabalát elhelyező férfi siket és a tárgyak ellenértéke a hallássérült emberek támogatására fordítódik. Mindaddig ebben a tudatban téveszti meg a jóhiszemű polgárokat, míg valaki nem kéri el az állítását igazoló dokumentumokat.
Egy ilyen röpke két órás kiruccanás egy erőteljes kérdést vonz magával: Mennyi pénzzel kell elindulni, hogy az utunkat álló összes földönfutó békében, és nem szitkozódva sétáljon tovább mellettünk? Miért kap arra lehetőséget bárki, hogy másokat háborgatva, saját akaratát próbálja érvényesíteni?
A belvárosi teraszok ugyan tömve vannak, de mégis mindenki szemet húny a tények fölött, hogy Debrecenben bizony ijesztő a belvárosi szórakozási, kikapcsolódási lehetőséget választók helyzete, a rengeteg kéregető, beszólogató és agresszív magatartású emberek miatt. Éppen itt lenne az ideje, hogy a Közterület Felügyelet elhivatott munkatársai ne csak a parkoló cetlik múló perceit tartsák számon, hanem azzal a mozdulattal, ahogy a piros zacskót rakják az ablaktörlő mögé, összekapkodnák a debreceni rémeket.

 

írta: Keszthelyi Zoltán

Hirdetés






%d blogger ezt szereti: