Meggyalázták a tűzijátékot Debrecenben

A Nagyerdei stadionban olyannyira jól sikerült megkoronázni a karneváli hetet, hogy a szórakozni vágyók még egy nappal tovább élvezhették a város vendégszeretetét, és egy utolsó, nyár búcsúztató cívis tour keretein belül még egyszer végigjárhatták a felvonulás útvonalát
Az aréna show-ra a szervező cég által kiadott közlemények szerint, közel húszezer ember volt kíváncsi.
A magyar ember szomjazza a szórakozást és vitathatatlan, hogy nem sajnálja feláldozni az utolsó forintját sem, ha bárminemű mulatság kerül szóba.
De, ha már egy eseményre négyezer forintba kerül a belépő, legalább annyi elvárása lehet a szenzáció szomjas közönségnek, hogy tiszta széken, kulturált közegben búcsúztathassa az államalapítás ünnepét.
Nem arra céloztam, hogy egy műtéti steril környezetből akarok csápolni a Honeybeastre, de legalább az árnyékban heverésző Dehusz-os csapatot, rázavarhatták volna a területre.
Mi már fél nyolckor bebocsátást nyertünk az objektumba, ami akkor olyan állapotnak örvendett, mint a vidéki kocsma, egy izmosabb legénybúcsú után.

Kicsit erőltetettre sikerült ez. Olyannyira, hogy a fellépők feléről még csak nem is hallottam. Kicsit úgy éreztem, mintha mindenki meg lett volna hívva egy szám erejéig, aki bármilyen zenei produkcióra képes, és éppen ráért.
Tovább megyek igazság szerint nem is sikerült megismernem őket, mivel a gigantikus esemény helyszínéül szolgáló épületben, vagy előző nap bocsátották el a hangtechnikust, vagy rábízták a legelső stadion közelében kóborgó járókelőre, mivel olyan élvezhetetlenül torzított az egyébként professzionális hangtechnika, hogy az egész eseményt egy zajos, basszus szólónak éltem meg.
Nem tudom hová kellett volna jegyet vásárolni, de folyamatosan kerestem, hogy az épület melyik szegletében bukkan fel az aktuális fellépő, ugyanis arról a szervezés elfelejtette tájékoztatni a nagyérdeműt, hogy nem minden produkció a nagyszínpadon lesz látható.
Mindenesetre a rendezvény adott, konkrétan 3 rágót a cipőm talpára és egy kiadós fejfájást.

Mindentől függetlenül, már körmömet rágva álltam a stadion lengőjárdáján, gyermeki mosollyal arcomon, várva a tűzijátékot.
Azt a színpompás, fényben úszó varázslatot, ami engem a mai napig képes visszaöltöztetni óvodás ornátusomba és szikrát gyújtva szememben csodálatra kényszeríteni.
Számomra minden évben a tűzijáték utolsó robbanása, jelenti a nyár végét. Ez a szép lassan elhalkuló zaj, a halványodó fény, mindig felruházott egy olyan erőtartalékkal, ami a közeledő őszön és a hideg télen is átsegített.
Másnap viszont jött a hír, hogy az én képzeletbeli koronámról leszakítva a gyémántot, nem a tűzijátékkal zárult a karneváli hét, hanem még egy ráadás napon, újra karneváli menet a szokásos útvonalon. Ez a nem hétköznapi döntés kérdések százát vonzotta magával.
Azóta is azon töröm a fejem, hogy ki lehetett a célcsoportja a Karneváli Remake-nek?
Az átlag bérrabszolga ugyanis már kedden dolgozik, a vidéki hazament, aki részese volt annak meg elég volt egyszer.
Talán megfontolandó lenne, hogy szórakoztatni akkor kell, amikor igény van rá, és olyan minőségben, hogy ne a talpamon maradt rágó legyen a legmélyebb nyomott hagyó emlékem, az idei augusztus huszadikáról.

írta: Keszthelyi Zoltán

Hirdetés






%d blogger ezt szereti: