Szomorú, de ennyi az átlagbér Debrecenben

Ha Debrecenre szűkítjük az állást közvetítő portálok keresési funkcióját, az a kormány és a média által kommunikált száraz valóság tárul a szemünk elé, hogy bizony dúskálhatunk a lehetőségek ezreiben.
A hiba biztosan bennem, vagy az átlag munkakeresőben van, hogy két ponton eltérés van az elképzelés és a valóság között. Vagy az eddig szerzett tapasztalat, vagy a munkáltató fizetési hajlandósága nem engedi munkába állni a több ezer álláskeresőt.
Még tudom tetézni a hibafaktort, hogy a pályázható munkaterületet a Hr felsővezető egy olyan elnevezéssel hirdette meg, hogy az idegen szavak szótára sem segít kideríteni, hogy voltaképpen mire is jelentkezik a dekadens álláskereső.

Hiába a megszámlálhatatlan multi, a néhány év alatt milliomossá avanzsált nagyvállalkozói réteg, Debrecenben egy dolog állandó, a nettó fizetés. Egy olyan szekér, aminek kerekeit tömegek próbálnak kimozdítani a sárból, de valami nagyobb hatalom visszafelé tolja, és ezzel elősegítve az évek óta tartó pozicionálását. Gyakran vezet utam a Munkaügyi hivatalt átszelő útszakaszra, ahol Bon Jovi koncertet idéző tömegek igyekeznek bebocsátást nyerni a munkalehetőségek szentélyébe.
Persze azonnal fel lehet ismerni a munkakerülő gyűjtögetők csapatát, akik évek óta, beköszönnek, elbeszélgetnek a sorstársakkal, siránkoznak, majd beszippantják az aktuális havi pecsétet, ezzel újra kezdődik egy hónap nyugodt semmittevés. Egy feladat van, várni a postást. A klubdélutánt idéző hangulatban halk morajlásában, néha felhangzik a mumusként emlegetett közmunka, de ha ne tálán a végzet oda vezeti útjukat, az összejövetel tovább folytatódik, csak neon zöld mellényben és szabadtéren. Azért kiszaglik a tömegből, hogy van olyan, valóban munkára áhítozó foglalkozás nélküli, aki erő felett és tűzoltót meghazudtoló bátorsággal szomjazza a lehetőséget.
Ekkor eljön a pillanat, ami nagyobbat üt, mint a leghülyébb gyerek apja, a szülői értekezlet után, hogy városunk híresztelések által felduzzasztott foglalkoztatási tengere kiszáradóban van, és nem árt B-tervet kidolgozni, ha a hivatalnok által felsorolt állás lehetőségekhez vagy a tapasztalat hiánya vagy a túlképzettség nem enged hozzáférkőzni.

Mindenkinek opcionális lehetősége, hogy önmaga kezdjen álláskeresésbe, ha már az erre felmagasztalt szakosztály nem tudott megoldást nyújtani. Elkezdődik az önéletrajzok célba juttatása, az állásinterjúkra járás és a kőkemény szellemi csaták a kiválasztásért felelős szakosztályokkal. A világot megváltó visszajelzésekre várva, több ízben szaladhatunk bele olyan lehetőségbe, mint az Avon tanácsadó, az ingatlan ügynök, vagy a biztosítási kókler. Ezek az első körben magas jövedelmet ígérő illúzió szakmák, amit ahhoz tudnék hasonlítani, hogy elmegyünk vadászni egy olyan erdőbe, ahol már tíz évvel ezelőtt elejtették az utolsó vadat.
Inkább utóbb, mint előbb, de megcsörren a telefon és egy kedves búgó hang tájékoztat, hogy felvételt nyertünk! Véget ér a munkanélküli száműzetés. A Tesco-s májkrém azonnal repül a kukába, elő a szebbik ruha, és beindul a pénzügyi tervezés. A tizennégy körös felvételi eljárás során rend szerint szó esik a tíz éves tervekről, a gyermekvállalásról, próba gyakorlatként, el kell adjunk tollat egy vaknak, de a leendő fáradozásainkért kapott jutalom mértéke a végsőkig igyekszik titokban maradni.
Az egyik kedvenc állásinterjús kérdésem: Mennyi a bérigénye? Ha igyekszem valós értékeimet összegszerűen kifejezni és magas fizetési igénnyel támadok, a velem szemben helyet foglaló bizottság arckifejezése egy klinikai sürgősségi osztály mérgezéssel bekerült pacientúráját idézi, ha keveset, akkor az első munkanapon röhög rajtam a cég összes alkalmazottja, hogy én voltam az egyetlen retardált, aki még a rokkantnyugdíjas takarítónő fizetésétől is kevesebbért vállalta az eddig betöltetlen pozíciót.

Az lehet, hogy bizonyos nemzetközi nagyvállalatok több ezres munkaerős létszámmal hívják fel magukra a figyelmet, viszont a háromezer bejelentett munkavállaló kilencvenöt százaléka minimálbérért húzza az igát. Az érdemi munkát végző bérrabszolga tartja el a céget, de a horrorisztikus fizetéseket mégis a marketinges, az irodavezető és az igazgató helyettes jobb keze viszik haza.

Elkeserítő, hogy az ország második legnagyobb városában százezer forint körüli az átlagfizetés, 8-12 órás munkanapért, jobb esetben bejelentve. Ezért kedves munkáltatók érdemes lenne szem előtt tartani, hogy a dolgozni akaró dolgozót tisztelni, megbecsülni és mindenekelőtt megfizetni kellene.

írta: Keszthelyi Zoltán

Hirdetés






%d blogger ezt szereti: